Szélsőbaloldali terrorizmus a '70-es években

Kedves gyerekek, ma a szélsőbaloldali terrorizmusról mesélek nektek. Az apropó, hogy a hétvégén láttuk a Baader-Meinhof csoport című filmet. Kitűnő, bármit is ír róla az est.hu.

A szélsőbaloldali terroristák a hetvenes években élték virágkorukat, amikor még úgy nézett ki, a szocializmus egy megvalósítható valami, nem csupán egy az emberi szerzésvágyat és önzést nagyvonalúan figyelmen kívül hagyó, idealista világnézet, amelynek naiv és ártatlan testét feltörekvő, élelmes és aljas gazemberek sora becsteleníti meg. Ilyen feltörekvő gazemberek voltak ezek a terroristák is, akikről alább szó lesz, csak pechükre rossz eszközt és rossz utat választottak a húsosfazék elfoglalására.

Ha a kályhától akarunk indulni, akkor a hatvanas évekbe kell visszatekintenünk, a hippikorszak kezdetének, a diákmozgalmaknak az időszakára. A szélsőbalos terroristák ugyanis a hamar kihunyó diáklázadások továbbéltetőinek tartották magukat, még ha a korabeli diákvezérek nem is vállaltak velük közösséget.

A hatvanas évek végén tehát igencsak befűtöttek a jóléti, fogyasztói társadalmaknak. Ekkor erősödtek fel a vietnami háborút ellenző hangok (Martin Luther King vezetésével 1967-ben New Yorkban tüntettek, Muhammad Ali megtagadta a katonai szolgálatot, az NSZK-ban a tiltakozások miatt 1968-ban szükségállapotot vezettek be stb.), a világ a virággyermekektől volt hangos, akik marihuánán kívül mást nem is nagyon akartak vásárolni. Megtagadták szüleik polgári értékrendjét, kommunákba verődtek mindenki mindenkivel alapon, és a kapitalista világ végét várva gitároztak giccses tábortüzeknél.

Az ártatlan világvégevárásban azonban nem minden fiatal találta meg önmagát. Bár a diáklázadások elsősorban Párizshoz köthetők, a terrormozgalom mégis inkább az NSZK-ban szökött szárba. Az olaj a tűzre egy rendőri túlkapás volt: 1968 júniusában Nyugat-Berlinben a diákok tüntetést szerveztek Reza Pahlavi iráni sah látogatása ellen, ahol egy 26 éves tüntetőt halálosan megsebesítettek. A szemet szemért, fogat fogért elv úgy tűnik, a virággyermekek viráglelkében is ott rejtőzött - legalábbis néhányukéban -, mert a gyilkosságra gyilkosság, terrorra terror választ adták.

A német terroristák Ádám-Évája Andreas Baader és Gudrun Ennslin volt, akik már 1968 áprilisában felgyújtottak két frankfurti áruházat, amiért 3 évre be is zárták őket annak rendje és módja szerint. A páros később kiegészült Ulrike Meinhoffal, és először Baader-Meinhof-csoport néven, később Vörös Hadsereg Frakcióként (RAF) hajtották végre terrorcselekményeiket. 1972-ben aztán a csoportra súlyos csapást mértek, 60 tagjukat, köztük a vezetőket elfogták és bebörtönözték, de a Vörös Hadsereg Frakció mégsem szűnt meg, csupán az első nemzedék átadta helyét a másodiknak. Az új generáció legérdekesebb és egyben legfontosabb tagja dr. Wolfgang Huber pszichiáter volt, aki klinikai betegeiből verbuvált terrorcsapatot. Meggyőződése lett, hogy a lelki betegségeket a kapitalizmus igazságtalan berendezkedése okozza, így tulajdonképpen terápiás módszertani újításként is felfoghatjuk tevékenységét. 1975-ben betegeinek egy csoportja elfoglalta az NSZK svédországi nagykövetségét, azt követelve, hogy engedjék szabadon bebörtönzött társaikat. Miután a német kormány nem engedett a zsarolásnak, jól fel is robbantották az épületet, és két követségi diplomatát megöltek.

A RAF vezetőit végül elítélték - képletesen és a gyakorlatban is. A német polgárok szimpátiáját nem sikerült kivívniuk, nem sikerült ráébreszteniük a lakosságot, miféle igában tartja őket az állam, sőt a biztonságra vágyó emberek inkább elborzadtak tetteiktől. A gyakorlati elítélés pedig életfogytiglani büntetést jelentett, amelyet Ulrike Meinhof nem is tudott elviselni: 1976-ban öngyilkos lett börtönében.

Itt azonban még nincs vége a történetnek: Meinhof halálát a szabadlábon lévő társai meg akarták bosszulni. 1977-ben sorozatos terrorakciók következtek. Ezek a terrorakciók még nem a mai, tömegeket célba vevő cselekmények voltak, egyrészt mert a szélsőbaloldali terrorizmus célpontja az államhatalom, másrészt mert akkoriban a tömegtájékoztatási eszközök még nem tudtak olyan látványosan és élőben közvetíteni a katasztrófák helyszínéről (hol volt akkor még a CNN!), hogy megérje a befektetést egy ikertornyos támadás. Ennek megfelelően '77 áprilisában a német főállamügyészt gyilkolták meg a Fenyő-gyilkossághoz nagyon hasonló módszerekkel (egy piros lámpánál két motoros állt a kocsija mellé, és testőreivel együtt kivégezték, majd elhajtottak), aztán júliusban a Dresdner Bank igazgatója járt pórul. Ennek a gyilkosságnak az az érdekessége, hogy a direktor saját keresztlánya is a merénylők között volt. Szeptemberben pedig elrabolták a német gyáriparosok és munkaadók szövetségének elnökét, váltságdíjat és a bebörtönzött aktivistáik szabadon engedését követelve. Ezzel egy időben palesztin terroristák is hasonló követeléssel álltak elő szolidaritásból, csak ők egy Lufthansa repülőgépet térítettek el. A német terrorelhárító kommandó azonban a nyomukba eredt, Szomália fővárosának repterén megrohanták a gépet, és néhány másodperc alatt ártalmatlanná tették a támadókat. Egy követelődző csoport kilőve. A hatóságok a német emberrablókkal pedig nem voltak hajlandók tárgyalni, akik ezért kivégezték foglyukat.

Ezek után néhány évig ismét csend következett, majd a RAF 1981-ben hallatott magáról ismét. Ez azonban már egy halódó szervezet utolsó próbálkozása volt, a nyolcvanas évekre a nyugatnémetek tulajdonképpen felszámolták a szélsőbaloldali terrorizmust.

(Forrás: Molnár Máté: Szélsőbaloldali terrorizmus a hetvenes években. Rubicon melléklet, 1998/8.)