Vajon miért van az, hogyha valaki kedvesen ránk mosolyog, önkéntelenül is visszamosolygunk rá? A válasz az úgynevezett tükörneuronok rendszerében keresendő. A tükörneuronok felelősek az agyban az érzelmeknek egyik emberről a másikra való ragadásáért, lehetővé téve így, hogy átérezzük mi is, amit a másik érez, s így szinkronitásba kerülhessünk vele. Végsősoron a társas érintkezéshez szükséges képességeink és készségeink múlnak a tükörneuron-rendszerünkön: segítségével észleljük, megérezzük, amit a másik akarhat, így lehetővé teszi, hogy helyzeteket mérjünk fel, és azokra a megfelelő reakciót tudjuk választani.
Az idegtudománnyal foglalkozó tudósok véletlenül fedezték fel a tükörneuronokat 1992-ben, amikor egy majmokkal foglalkozó kísérlet során azt próbálták kideríteni, hogy az agy milyen területei felelősek az egyes egyszerűbb mozgások irányításáért. Alapos vizsgálatokkal kiderítették, hogy a mozgatásért felelős idegsejtek között van egy csoport, ami az adott mozdulat megfigyelésekor is aktív: már csupán valamilyen mozdulatsor látványa kiváltja ezeknek az idegsejteknek az ingerületét. A kutatók ezeket az idegsejteket ezért tükörneuronoknak nevezték el.
További kísérletek során fény derült arra is, hogy ugyanezek a neuronok játszanak aktív szerepet a gyermekkori tanulási folyamatokban, különösen az utánzásos tanulás során. A gyerekek ugyanezen idegsejtek aktív munkájával sajátítják el a társas viselkedési készségeket is.
A tükörneuronok bonyolult rendszere lehetővé teszi, hogy a másikkal való együttérzés során a két ember agya között egyfajta híd épüljön. Daniel Goleman nagyszerű Társas intelligencia - az emberi kapcsolatok új tudománya c. könyvében leírja, hogy a nevetés a legrövidebb távolság két agy között: megállíthatatlan „ragály”, amely azonnali összeköttetést hoz létre. Mikor két ember együtt nevetgél, a kötelék szorosabbra fonódik közöttük. Minél nagyobb szinkronitásban vannak, minél boldogabbnak érzik magukat egymás társaságában, annál erősebben „rezonálnak” egymással.
Ehhez kapcsolódik a kutatások további eredménye, mely kimutatta, az autista egyéneknél rosszul működik a tükörneuronrendszer, és ez hozzájárulhat ahhoz, miért nem reagálnak megfelelően mások viselkedésére.
A fentiekből számomra az következik, hogy ha a tanulási folyamatokban is aktívan részt vesznek a tükörneuronok, akkor maga az empátiakészség is fejleszthető. Ez tehát azt jelenti, ha van (ön)motiváció, kívülről is tudjuk irányítani a saját neuronjaink működését. És máris itt vagyunk a „nurture vs nature” (az öröklött vagy tanult képességek határozzák meg inkább egy ember viselkedését) nagy kérdésénél...
Szívesen olvasnék egy tanulmányt arról, mennyire intenzív a tükörneuronrendszer munkája szöveges üzenetek (kép és hang nélküli online társalgás) váltásakor, amikor legfeljebb csak szmájlik állnak rendelkezésre a mondataink mögötti érzelmek közvetítéséhez, és sokszor csak a saját képzelőerőnkre hagyatkozhatunk a másiknak a szavakon túli fizikai reakciói felmérésében.
Erre Daniel Goleman fent említett könyvében csak egy mondatban tér ki: „Az internet világából hiányzik az a fajta visszajelzés (arckifejezések, hangtónus stb.), melyre az orbitofrontális kéregnek (erről bővebben később fogok írni - Zs.) szüksége van ahhoz, hogy társas érintkezés során a helyes nyomon maradhassunk.”
Az idegtudománnyal foglalkozó tudósok véletlenül fedezték fel a tükörneuronokat 1992-ben, amikor egy majmokkal foglalkozó kísérlet során azt próbálták kideríteni, hogy az agy milyen területei felelősek az egyes egyszerűbb mozgások irányításáért. Alapos vizsgálatokkal kiderítették, hogy a mozgatásért felelős idegsejtek között van egy csoport, ami az adott mozdulat megfigyelésekor is aktív: már csupán valamilyen mozdulatsor látványa kiváltja ezeknek az idegsejteknek az ingerületét. A kutatók ezeket az idegsejteket ezért tükörneuronoknak nevezték el.
További kísérletek során fény derült arra is, hogy ugyanezek a neuronok játszanak aktív szerepet a gyermekkori tanulási folyamatokban, különösen az utánzásos tanulás során. A gyerekek ugyanezen idegsejtek aktív munkájával sajátítják el a társas viselkedési készségeket is.
A tükörneuronok bonyolult rendszere lehetővé teszi, hogy a másikkal való együttérzés során a két ember agya között egyfajta híd épüljön. Daniel Goleman nagyszerű Társas intelligencia - az emberi kapcsolatok új tudománya c. könyvében leírja, hogy a nevetés a legrövidebb távolság két agy között: megállíthatatlan „ragály”, amely azonnali összeköttetést hoz létre. Mikor két ember együtt nevetgél, a kötelék szorosabbra fonódik közöttük. Minél nagyobb szinkronitásban vannak, minél boldogabbnak érzik magukat egymás társaságában, annál erősebben „rezonálnak” egymással.
Ehhez kapcsolódik a kutatások további eredménye, mely kimutatta, az autista egyéneknél rosszul működik a tükörneuronrendszer, és ez hozzájárulhat ahhoz, miért nem reagálnak megfelelően mások viselkedésére.
A fentiekből számomra az következik, hogy ha a tanulási folyamatokban is aktívan részt vesznek a tükörneuronok, akkor maga az empátiakészség is fejleszthető. Ez tehát azt jelenti, ha van (ön)motiváció, kívülről is tudjuk irányítani a saját neuronjaink működését. És máris itt vagyunk a „nurture vs nature” (az öröklött vagy tanult képességek határozzák meg inkább egy ember viselkedését) nagy kérdésénél...
Szívesen olvasnék egy tanulmányt arról, mennyire intenzív a tükörneuronrendszer munkája szöveges üzenetek (kép és hang nélküli online társalgás) váltásakor, amikor legfeljebb csak szmájlik állnak rendelkezésre a mondataink mögötti érzelmek közvetítéséhez, és sokszor csak a saját képzelőerőnkre hagyatkozhatunk a másiknak a szavakon túli fizikai reakciói felmérésében.
Erre Daniel Goleman fent említett könyvében csak egy mondatban tér ki: „Az internet világából hiányzik az a fajta visszajelzés (arckifejezések, hangtónus stb.), melyre az orbitofrontális kéregnek (erről bővebben később fogok írni - Zs.) szüksége van ahhoz, hogy társas érintkezés során a helyes nyomon maradhassunk.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése