Oscillate Wildly

Morrissey, kedvenc együttesem énekese kreált egy szójátékot a múzsája (angol író, költő) nevéből, és ezt a címet adta a Smiths egyik legkedvesebb, legfinomabb dallamának, mely egy instrumentális szám, s ennél fogva kuriózumnak számít a Smiths-számok arzenáljában.
Ki lehetett ez az angol író?

Igen, Oscar Wilde, aki Fingal O’Flahertie néven látta meg a napvilágot 1854-ben. Tudni kell róla, hogy ír származású, innen a furcsa hangzású név. És hogy miért lett belőle Oscar Wilde? Az angol entellektüel elitkörökbe vágyó, tehetséges fiatalember könnyen megjegyezhető, ugyanakkor sokatmondó művésznevet akart választani magának: Oscarnak hívják az ossziáni eposz harcos hősét, a "wild" szó pedig azt jelenti: „vad”, „szilaj”.

Oscar Wilde valóban kora egyik nagy lázadója volt: mindenkor az érvényes normákat szegte meg. Az írekre mondják, hogy nagyon dacos nemzet – hát ő mindenképpen beleillett ebbe a sztereotípiába. Feltűnő ír akcentusával, kiváló felkészültségével és főleg öltözködésével kitűnt társai közül. Még a szokásosnál is nagyobb kockás tweedzakót, pávakék nyakkendőt és hullámos karimájú, enyhén félrecsapott kalapot hordott. A sikert hajszoló Oscar költőnek indult: 1878-ban el is nyerte a nagy dicsőségnek számító Newdigate-díjat Ravenna című költeményével, melyet kizárólag ifjú, tanulmányaikat folytató tehetségek kaphattak. Wilde a londoni szalonok állandó vendége lett, de különc viselkedése és kirívó, szokatlan öltözködése miatt háta mögött kinevették. A Punch c. hetilap 1880-tól karikatúra-sorozatot indított róla, melyben egyértelműen a gúny céltáblája volt, de nem bánta, hiszen ez ingyen reklám volt neki:

„Csak egyetlen dolog rosszabb annál, ha beszélnek rólad: ha nem beszélnek.”

1881-ben saját költségein megjelentette Poems (Versek) című művét, amelyet még az év decemberében bemutatott Kanadában és az USA-ban az amerikai közönségnek. Az előadóút óriási sikerrel zárult, Wilde sziporkázó hangvételű előadásaival lenyűgözte publikumát. Egyszerre híres és gazdag lett, elérte a hőn áhított ismertséget.

A költeményeknél is nagyobb sikere volt kisregényeinek (és egy korszakos regényének, a Dorian Gray arcképének). A legmulatságosabb ezek közül „A canterville-i kísértet", a komikus fantasztikum és a szatirikus valóság keverése. Ebben egy gazdag amerikai megvásárol egy ősi angol kastélyt, mert ott kísértet jár. Ez a kísértet valóban meg is jelenik és szembekerül a józan, gyakorlatias amerikaiakkal. Rövid időn belül az amerikaiak hideg tárgyilagossága tönkreteszi a kísértet idegzetét. Végül a holt lélek belepusztul a valóság elviselhetetlenségébe.

Ezután következett az a pillanat, amikortól kezdve az addig csak csillogást megélt költő-író élete fordulatot vett: 1890-ben megjelent Wilde talán legvitatottabb műve, a Dorian Gray arcképe (The Picture of Dorian Gray, eredeti angolban volt szerencsém elolvasni), amely egyik pillanatról a másikra nemcsak híressé, de hírhedtté is vált, egyszerre jelentett sikert és megvetést Wilde számára. Talán ez a könyv volt pályája csúcspontja, innen már csak lefelé vezetett útja.

Wilde élete két fontos korszakra bontható tehát: a börtön előtti csillogás, siker, öntömjénezés, dandy-életstílus, extravagancia, kivagyiság időszakára, illetve a börtönévek által megtört, összeroppant, megalázott és megalázkodott író utolsó éveire.
A Dorian Gray arcképe, melyben a szépségimádat a legfőbb téma, az erkölcsi nihilizmus egyfajta igazolása:

„A szépség keresése az élet igazi titka. Rokonszenvezni tudok mindennel, kivéve a szenvedést. A színességgel, a szépséggel, az életörömmel kellene rokonszenvezni; minél kevesebb szó esik az élet keserűségeiről, annál jobb.”
„A dendizmus a maga módján kísérlet a szépség abszolút modernitásának érvényesítésére.”

Egyesek szerint a Dorian Gray arcképe ellenőrizhetően Wilde legfontosabb problémáit összegezi, s tulajdonképpen nagyon őszinte könyv. Wilde az örömkeresésnek olyan természetellenes formáit védi meg benne, amelyeket maga is gyakorolt egészen a végletekig. A regényből így vált nem sok idő múlva perbeli bizonyítóanyag. A pert rágalmazás címén Wilde indította meg, de az eljárást hamarosan ellene fordították, s ő lett vádlóból vádlott. Erkölcstelenség, természetellenes hajlamok, az ifjúság megrontása – ez volt a vád.
Wilde személyes tragédiájának kezdete ugyan jóval előbbre datálható, mint 1891, amikor is megismerkedett egy fiatal íróval, Lord Alfred Douglas-szel (becenevén Bosie), mégis a vele folytatott viszonyának "köszönhette" magánéleti és szakmai bukását: az ifjú lord apjának, Queensberry márkinak egyáltalán nem tetszett ez az „abnormális” viszony fia és az író között, és felelősségre vonta Wilde-ot, aki azonban meggondolatlanul rágalmazási pert indított a márki ellen. Ez nagy hiba volt, mert így saját magát állította vádlói elé. Wilde abban is hibát követett el, hogy az ellene felhozott vádakat egyáltalán nem tagadta. A vikoriánus korban a „szodómiát” börtönbüntetéssel sújtották, és ez várt Oscar Wilde-ra is.
Egy csapásra elvesztette jóhírnevét, feleségét, gyermekeit (akiket soha többé nem láthatott), pénzét (amit addig is két kézzel szórt), és mindenét, ami addig számára a boldog életet jelentette. A teljes mélységben találta magát, amikor a korábban dendiskedő írót rabruhában megbámulta és kinevette a nép, miközben egyik fegyházból a másikba szállították. Hazája elfordult Wilde-tól, s ennek következtében kitaszítottnak és magányosnak érezte magát, ugyanakkor a börtönben talált rá egyénisége igazi, megrendítő mélyére is. Itt írta meg két csodálatos művét, a Readingi fegyház balladáját, és a Bosie-nak írt hosszú levelét, mely a De Profundis nevet kapta a művet 1905-ben megjelentető Robert Rosstól, Wilde hűséges barátjától. A De Profundis a 130. zsoltár Vulgata (Szent Jeromos-féle) fordításának első két szava, melynek jelentése: „A mélységből (kiáltok hozzád, Uram…”): ez az egyik legmegrendítőbb bűnbánati zsoltár.
A megtört író keserves önboncolása, őszinte vallomása ez a mű, mellyel sikerült megszereznie az európai közönség rokonszenvét és együttérzését.

Wilde két év után, 1897-ben szabadult a börtönből, de hazája nem fogadta volna vissza, így Franciaországba menekült Sebastian Melmouth álnéven. Hűséges barátai továbbra is mellette álltak, s bár újra találkozott és együtt volt egy ideig Bosie-val – akit egyébként az Oscar Wilde szerelmei c. filmben nagyon hűen egy beképzelt, hisztis, Oscart a végsőkig kizsákmányoló fiatalembernek mutat be Jude Law, - kapcsolatukat végleg megtörte Wilde meghurcolása, és elváltak útjaik.
Wilde fülfertőzése, amelyet a börtönben kapott, 1900-ban igen súlyossá vált. Javasolták neki a műtétet, de heves fájdalmai közepette is az egyetlen dolog, ami bosszantotta, az az ízléstelen tapéta volt. Viccesen jegyezte meg: „Egyikünknek mennie kell.”
Egy nappal halála előtt katolikus hitre tért, majd 1900. november 30-án hajnalban elérte végzete – egy ötödosztályú szállodában, nyomorban és száműzetésben. Hű barátok kis csoportja kísérte őt el utolsó útjára.

Wilde teljes levelezését is kikölcsönöztem néhány évvel ezelőtt (The complete letters of Oscar Wilde), melyben feltárul Oscar érzelmes, szentimentális, nagyon is szerethető énje. Levelei, természetesen, sok helyütt dagályos, patetikus, máshol szarkasztikus stílusban íródtak. Közülük az egyik legérdekesebb egy rövid levél, melyet egy skót írótársának írt „az élet sokféle börtönéről: a szenvedély, az intellektus, a moralitás és más dolgok börtöneiről”, melyeket mind meg is kellett tapasztalnia az 1890-es évek végére.

Volt szerencsém színpadon látni az Ideális férj c. színdarabját is a Radnóti Színházban évekkel ezelőtt. Sajnos ez utóbbi egyáltalán nem volt rám nagy hatással.
És ki ne hallott volna az Oscar Wilde-nak (sokszor helytelenül) tulajdonított szellemes, néhol csak szellemeskedő, szarkasztikus, önellentmondásokkal játszó aforizmákról? Az önellentmondásokról újra a wilde-i sors jut az eszembe, azé az emberé, aki magasra akart szárnyalni, és bár ember és emberi maradt élete utolsó pillanatáig is, belehalt ambícióiba és kora álszent értékekkel dicsekvő, kitaszító világába.

És akkor most visszatérek Morrissey-re, és Wilde-hoz való ragaszkodására: nemcsak ír származásuk, kivagyiságuk, irodalmi ízlésük, de szexuális irányultságuk is közös.
Morrissey írt egy zseniális dalszöveget Johnny Marr gitárzenéjéhez, melyben Wilde-ot helyezi a középpontba. Bár a szöveg a plagizálás ellen szól, a vájt fülű brit hamar rájön egy-két turpisságra: Morrissey maga is könnyen tetten érhető éppen ebben a dalban. Bár, ő is osztja Wilde szállóigéjét, mely szerint „a tehetség kölcsönvesz, a zseni lop”, a szöveg és a saját szövegírói módszerei közötti ellentmondás nem elhanyagolható - a Cemetery Gates című Smiths-dal szövegének egy jó része egy 1942-es színdarab „The man who came to dinner” néhány sorát adja vissza.

Cemetery gates

A dreaded sunny day

So I meet you at the cemetry gates

Keats and Yeats are on your side

A dreaded sunny day

So I meet you at the cemetry gates

Keats and Yeats are on your side

While Wilde is on mine

So we go inside and we gravely read the stones

All those people, all those lives

Where are they now ?

With loves, and hates

And passions just like mine

They were born

And then they lived

And then they died

It seems so unfair I want to cry

You say : "'Ere thrice the sun done salutation to the dawn"

And you claim these words as your own

But I've read well, and I've heard them said

A hundred times (maybe less, maybe more)

If you must write prose/poems

The words you use should be your own

Don't plagiarise or take "on loan"

'Cause there's always someone, somewhere

With a big nose, who knows

And who trips you up and laughs

When you fall

Who'll trip you up and laugh

When you fall

You say : "'Ere long done do does did"

Words which could only be your own

And then produce the text

From whence was ripped (Some dizzy whore, 1804)

A dreaded sunny day

So let's go where we're happy

And I meet you at the cemetry gates

Oh, Keats and Yeats are on your side

A dreaded sunny day

So let's go where we're wanted

And I meet you at the cemetry gates

Keats and Yeats are on your side

But you lose

'Cause weird lover Wilde is on mine
Sure !

További nagyszerű olvasmány Karinthy Így írtok ti-jában a Góri Andrej mellénye c. stílusparódia, melyet a Dorian Gray arcképe ihletett. A legjobb levezető az eredeti regény súlyos hangulatához!