Mindenkivel örömmel tudatjuk, hogy családunk a tegnapi napon újabb jövevénnyel gazdagodott. Nem, nem egy pókot találtunk már megint a fürdőszobában, hanem az Ikeában vásároltunk egy fehér plüss kispatkányt. Névadója Geszti Zsófia Anna, kérem, jól jegyezzék meg az új plüssállat nevét: Csobánczy.
Émile Durkheim írt egy könyvet, amelynek az a címe, hogy Az öngyilkosság. Most ezt nem vágom pontosan, de mintha doktori disszertációnak készült volna. Ehhez képest elég jól sikerült. Nem tudom, hány doktori disszertáció határozta meg egy tudomány későbbi fejlődési irányát annyira, mint ez a munka. A könyvnek nem is az öngyilkossággal kapcsolatos elmélet a lényege, noha ezt is be kell nyalnia minden szociológia szakos hallgatónak, hanem az a módszertani megközelítés, amellyel a témát vizsgálja, és amely páratlan a szociológia addigi történetében. A mű 1897-ben íródott, a XIX. században pedig a szociológia még igencsak gyerekcipőben járt olyan szempontból, hogy inkább a filozófiához hasonlított, semmint egy önálló, saját kutatási területtel, saját módszertannal és saját, elismert egyetemi tanszékekkel rendelkező tudományhoz. Ekkoriban még a legtöbben, akik a témáról írtak (Comte, Spencer, Marx stb.) inkább csak "a társadalom, ahogy azt Móricka elképzeli" megközelítést alkalmazták.
Durkheim volt az első, aki elkezdte ezt a filozófiai héjat lehámozni és gyakorlati tudománnyá változtatni a szociológiát. Ennek az első lépéseit pedig ebben a művében tette meg. Rendszerető, tüchtig ember volt, ezért azt mondta, hogy nem lehet társadalomról csak úgy, kávéházi stílusban fecsegni, hanem meg kell határozni a vizsgálandó tárgyat, pontosan körül kell írni, nem elégedhetünk meg a hétköznapi fogalmakkal, mert azok sokszor félrevezetőek, sok különböző jelentés tapad hozzájuk, ezért nem egyértelműek. Az így meghatározott fogalmakat lehet csak vizsgálni, méghozzá úgy, hogy előbb hipotéziseket állítunk fel, majd ezeket empirikus úton ellenőrizzük. Ehhez pedig adatokra lesz szükségünk. Az öngyilkosság azért lett klasszikus, mert ezt a vizsgálati elvet először alkalmazta, és sokaknak bejött. Végre volt önálló módszer, aminek hiánya meglehetősen frusztráló egy zsenge tudomány számára. Ekkor kezdett tehát a szociológia összefonódni a statisztikával. A könyvben ennek megfelelően egy csomó táblázat és ábra van, Durkheim könyörtelenül cáfolja e kérlelhetetlen számok tükrében kora filoszainak az öngyilkosságról alkotott elméleteit. Igazi kockafejű benyomását kelti, és logikus lépésekben jut el saját öngyilkosságtípusaiig, amelyeknek ismertetésétől most - szerencsétekre - eltekintek.
Hogy Durkheim azért mégis hús-vér ember volt és nem az első, dokumentálatlan számítógép, arra a könyv végén derül fény, amikor is rátér arra a kérdésre, hogyan lehetne a különféle öngyilkosságfajtákat visszaszorítani. Szépen halad előre, takarítja el az útból a szemetet, amíg egyszer csak falba ütközik:
"Egyfajta öngyilkosságot nem tudunk... megállítani, a házassági anómiából fakadót (az anómia szintén Durkheim fogalma, amely nagyon durván a változó társadalomban meggyengülő értékek és normák miatt bekövetkező talajvesztést jelenti; ez az öngyilkossághoz vezető egyik ok - eszedtokja). Úgy látszik, hogy itt megoldhatalnan ellentmondással van dolgunk... A házassági anómiából eredő öngyilkosságok számának csökkentésére az egyetlen mód: megnehezíteni a házasság felbontását. A problémát azonban az teszi rendkívül zavaróvá, szinte drámaivá, hogy ha ezen a módon csökkentjük a férjek öngyilkosságát, elkerülhetetlenül növeljük az asszonyokét. Vajon szükségszerű-e feláldoznunk az egyik nemet (a nőre gondol, természetesen - eszedtokja), nincs más megoldás, mint kiválasztani a két rossz közül a kisebbet? Nem látom be, hogy volna más kiút is, annyira nyilvánvalóan ellentétesek a házasfelek érdekei. Minthogy az egyik félnek (a férfinak - eszedtokja) elsősorban szabadságra, a másiknak (a nőnek - eszedtokja) pedig fegyelemre van szüksége, a házasság intézménye nem lehet egyformán hasznos mindkettőnek." Az, hogy a válás csökkenti a férfiak öngyilkossági hajlandóságát és növeli a nőkét, amiatt van, hogy "a nemek nem egyformán vesznek részt a társadalmi életben. A férfi tevékenyen benne él, a nő viszont lényegében távolról szemléli. Emiatt a férfi sokkal nagyobb mértékben társadalmi lény, mint a nő."
Hoppá! De lesz ez még cifrább is, úgyhogy női olvasóimat megkérem, kapaszkodjanak hajcsavaróikba, folytatjuk a pedáns Durkheim gondolatmenetét:
"Azt természetesen semmiképpen sem tételezhetjük fel, hogy a nő valaha is alkalmas lesz arra, hogy a férfiéval azonos funkciókat töltsön be a társadalomban..." - írja, majd jön a verdikt: "Ami azokat illeti, akik haladéktalanul egyenlő jogokat követelnek a nőnek a férfiéval, ők elfelejtik, hogy századok munkájának eredményét nem lehet egyik napról a másikra kiküszöbölni, s hogy ezenkívül ez a jogi egyenlőség mindaddig jogosulatlan, amíg ennyire szembetűnő a pszichológiai egyenlőtlenség."
Sokat nem akarok hozzátenni a dologhoz, akár lehet legyinteni is az egészre, vagy azt mondani, hogy lám-lám, a tudósok (szociológusok) sem tudnak koruk normáitól távolságot tartani. Ne feledjük, hogy pl. a rabszolgaságot is csak az 1865-ben befejeződő polgárháború törli el Amerikában - ez mindössze harminc évvel Az öngyilkosság keletkezése előtt történik. Ennek fényében egy kis nemi megkülönböztetés igazán semmiség. Az akkoriban éledező szüfrazsett-mozgalom valószínűleg bökte Durkheim csőrét, és ezért helyezett el egy oldalvágást a műben. A dologban csak az a vicces, ami miatt a hosszú bevezetőt írtam: hogy pont Durkheim, és hogy pont ebben a művében. Hát Émile, ha még hallod odafent, van egy kis gond: ehhez a részhez elfelejtettél állításaidat alátámasztandó egy-két táblázatot mellékelni.
.jpg)
.JPG)
